Horváth Adél: Sok ördögök
Horváth Adél debütáló kötete izgalmas műfaji hibrid, tudatosan lépi át a magaskultúra és a populáris irodalom határait, miközben egyik zsáner mellett sem kötelezi el magát. A Sok ördögök talán a middlebrow fogalmával ragadható meg a legpontosabban mint „közérthető, de gondosan megírt, irodalmi igényű, szórakoztató”, a kifinomult, minőségi, rétegolvasóknak szánt ún. „magas” irodalom (highbrow) és a népszerűségre törekvő, alapvetően tömegirodalomként leírt „lektűr” (lowbrow) közé pozicionálható mű. Az „igényes lektűr”-ként, „minőségi szórakoztató irodalom”-ként definiálható middlebrow engedményeket tesz a populáris kultúra felőli olvasás számára is, tehát sajátos közvetítői státuszban van, ennélfogva a megítélése is ambivalens: bár a kultúrafogyasztás élményével kecsegteti a társadalom széles rétegeit, lényegében a magaskultúra „lebutításaként” is felfogható.[1] Horváth Adél regénye esetében a különböző zsánerelemek, klisék, műfaji kódok ötvözésében testet öltő átmenetiség az atmoszférateremtésben hasznosul. A regény nyolcnapos cselekményideje feszültségteli dramaturgiai ívet követ, a szövegegységek gyakran hatásvadász fordulatokat alkalmaznak az olvasói érdeklődés fenntartására, miközben mély társadalmi és pszichológiai problémákat is tematizálnak (transzgenerációs traumák; családon belüli erőszak; kicsapongás; elszigeteltség).
A Sok ördögök folyamatosan a bűnügyi történetek konvencióira játszik rá, különböző rejtélyek köré szervezi a cselekményt, ám az átlag krimiolvasó várakozásaival szemben nem kínál magyarázatot egyikre sem, számos kérdést nyitva hagy, a lezárás pedig fenekestől felforgat minden korábbi értelemadási kísérletet. A titokzatos események felderítésére irányuló nyomozás érvényét veszíti; egyrészről a babonáktól, hiedelmektől terhes közegben lehetetlen racionális válaszokat adni a rejtélyekre, főleg, hogyha a közösség egy részének sokkal kézenfekvőbbnek tűnik a néphit felől magyarázni a józan ész számára megmagyarázhatatlant; másrészt sokan ellenérdekeltek abban, hogy a részletek a maguk komplexitásában nyilvánosságra kerüljenek. Míg Somlyói nyomozó működése a detektívtörténetek kliséiből építkezik – egyszersmind kiforgatva azokat –, az eltűnt, majd darabokban előkerült lány, a falusiakra támadó farkasok, a torszülött bárányok, a mindent beborító köd, az átkok és a néphiedelmekben élő lények „jelenléte” a gótikus irodalom archaikus hagyományát idézik fel. A borzalom ugyanis a maga nyers valóságában tárul a falusiak (és az olvasó) elé.
A regény térpoétikája a fiktív romániai – a Partiumba lokalizálható – Grécel zárt, a modernitást és az ősi, mágikus/mitikus szemléletmódot vegyítő, etnikailag is heterogén világára épül. A szerző láthatóan a kulturálisan és nyelvileg sokszínű közeg, az ún. „hungaromán” nyelvhasználatban is érzékelhető hibriditás hű ábrázolására törekszik. A hétköznapi beszédbe természetes módon beépülő román szavak és nyelvi fordulatok egy sajátos, amalgámszerű nyelvi dimenziót hoznak létre, amely a helyiek számára magától értetődő: nyelvhasználatukban a két kultúra problémamentesen szervesül egymásba. A kötet végén szereplő glosszárium – a szereplők dialógusaiba vegyülő, lokális színezetet hordozó román szavak, beszédalakzatok listája (pl. szukk, motorina, duba, punga, zakuszka) – tehát értelemszerűen a magyarországi olvasó orientálását célozza, magyarán egy romániai magyar olvasó lépéselőnyből indul. Ám a törekvés néha mégis mesterkéltnek hat, mintha a román nyelv beidézése, vagy más régióspecifikus romániai vonatkozások említése csak felületes fogás volna az autentikusság érzékeltetésére. A partiumi helyszín a román hiedelemvilág észrevétlen begyűrűzése és mitikus lényeinek (sztrigoj, prikulics, vîlă) szerepe felől magyarázható, tehát a félelemkeltő atmoszférát árasztó partiumi–erdélyi hegyvidék adekvát választás, hiszen a vegyes nyelvű és kultúrájú közeg hiedelemkincse, a (magyarországi) olvasótól idegen entitások megidézése hordozhat valamiféle látens egzotikumot. Csakhogy a szöveg egyes utalásai, helyzetei, karakterei idegenül hatnak, helyenként kilógnak a fiktív világból. A szöveg előnyére vált volna, hogyha a direkt romániai vonatkozások implicit módon kerülnek az elbeszélésbe, még enigmatikusabbá téve a narrátori vagy szereplői szólamokat, valamint a cselekmény terét és idejét.
A regény kétségkívül legizgalmasabb rétege a szóbeszéd, a konfabuláció és az igazság eltorzulásának/eltorzításának pszichológiája. Grécel babonás világában egy olyan közösségi szemlélet működése tárul elénk, amely képtelen feldolgozni a kontrollvesztést és a megmagyarázhatatlan tragédiákat. Amikor a falu lakói szembesülnek a szörnyűségekkel – farkastámadással, megcsonkított gyermektesttel, torszülött állatokkal, rejtélyes eltűnésekkel, baljós jelenésekkel –, a transzgenerációs (román) népi folklór lényeivel benépesített hiedelemvilág válik lehetséges magyarázó elvvé, mely idővel kiszorít minden más (racionális) értelmezési keretet. A valóságtól elrugaszkodó válaszadások ugyanis immunválaszként, egyfajta kollektív védekezési mechanizmusként működnek: hogyha a tragédia felelőse egy túlvilági lény vagy egy generációs átok, a közösség átháríthatja az őt terhelő erkölcsi felelősséget. Ahogy Száré Böske – a falu emlékezetét hordozó, azt (torzítva) átörökítő öregasszonyok egyike – megfogalmazásából egyértelművé válik, a rációra támaszkodó gondolkodásmód és a tudományos világmagyarázatok egyeduralma csak kedvez az ilyesféle démoni alakoknak, tökéletes álcát biztosít számukra: „Az [a baj], hogy ezek mind igazak, és a mai napig léteznek. Csak már mindenki olyan okos, nem is gondolják, hogy van ilyen, és ezzel pont a kezük alá dógoznak! Nem kergeti őket senki, hát mennyivel könnyebb így tevékenykedni! Azt csinál a sok sztrigoj meg prikulics, amit akar!” (174–175.) Vagyis az általa képviselt szemléletmód szerint az archaikus népi hiedelmek elfogadása a „létező valóság” tudomásulvétele – a fenyegetések kivédését szolgáló, pragmatikus és funkcionális biztonsági rendszer. Ám a hagyományos kollektív rítusok, védekezési praktikák, szokások elutasítása, primitív gyakorlatként való stigmatizálása és félresöprése felbontja az évszázadokon át működőképes(nek hitt) értelmezési keretet, védtelenül hagyva a közösséget a traumákkal szemben.
A mikszáthi karaktereket idéző idős nőalakok az informális nyilvánosság ágenseiként működnek, spekulációkon és félinformációkon alapuló magyarázataikkal gyakran túl- vagy félreértelmezve egyes helyzeteket, melyek aztán torzult formában kerülnek be a közösségi tudatba („amit nyelvük érint, nyomban feketébb lesz”).[2] A pletyka a valóságot és a valóság érzékelését alakító hatalom: van, hogy valóban a rosszindulat motiválja, mások „befeketítése”, máskor azonban az értelmezési lehetőségek híján lévők egyszerűen megértési aktusként alkalmazzák az egyre bizonytalanabbnak tűnő világban. Az öregasszonyok dialógusaiból úgy tűnhet, mintha idővel a pletyka válna az egyetlen elfogadható igazsággá – „Van, hogy nem akarja az ember agya felfogni az igazat” (170.) –, noha az olvasó számára egyértelmű, hogy az ilyesféle „igazság” ugyanolyan ingatag, mint a hiedelmeken alapuló. A szóbeszéd hitelessége és koherenciája már-már másodlagos, a lényege, hogy igazodási pont, mankó, fogódzó legyen az ismeretlenben. Mondhatnánk: mindez egy általános látlelet az archaikus falusi közösség világszemléletéről, melyben a folklóralapú beszédmód – a szájhagyomány – és a spekuláció dialógusából jön létre a sokak számára érvényes (míg mások számára nevetséges, vagy egyenesen felháborító) magyarázat, amit a nyers, nyelvtani szempontból gyakran hibás – lásd a cím agrammatikus szerkezetét – nyelvhasználat tesz élővé. A szereplők életében a hiány válik az értelemkeresés elsődleges katalizátorává: kénytelenek saját narratíváikkal kitölteni azt. Száré Böske gyónásából például tisztán láthatóvá válik a mechanizmus működése, hiszen a falusiakat régóta foglalkoztató kérdés – hová tűnt a Vida-kisfiú? – egyszeriben választ kap, a magyarázat súlyától pedig szabadulni akar. Csakhogy a történet, amely bűnbánatra készteti a szóbeszédgyártásban és az alternatív világmagyarázatokban élen járó Böskét, a fentiekben leírt stratégiát követi: egymástól távolra eső – transzcendens, hiedelembéli és empirikus – képzeteket kapcsol önkényesen egymáshoz, hogy az általa felvázolt értelmezés – mintegy revelatív felismerés – logikus és kielégítő legyen, még ha ez őrá nézve terhes is. Bár a beszéd a bűn felfedésének és elismerésének őszinte gesztusaként hat, mivel téveszmés konstrukció, lényegét tekintve mégis eltakar és szisztematikusan félrevezet.
Mihez kezdenek azok, akik elutasítják a babonákra épülő reduktív válaszokat és a jelenségek racionális magyarázatát keresik? A Sok ördögök világában ők járják a rögösebb utat, hiszen a tragédiák árnyékában a józan ész inkább kiszolgáltatottá teszi az egyént, mintsem biztonságot adna. Dajka Tamás képtelen feldolgozni lánya halálát (főként annak horrorisztikus körülményei miatt), a titokzatos boszorkányról szóló „dajkamesét” elutasító nyomozás és a tudomány pedig tehetetlen, így semmi sem óvhatja meg az apát a mentális összeomlástól. A kisfiúk nyomtalan eltűnése után Vida Sándor és Etel házassága megromlik: a férfi az alkoholba menekül, míg a nő elszigetelődik a gyászában, miközben kísérti a falu által is táplált gyanú, hogy a saját férje felelős a tragédiáért. Az, hogy a kis Sanyika nyaklánca előkerül egy disznó beléből, Etel legsötétebb hipotézisét igazolja, hiszen az inkompetens nyomozás találgatásaival szemben a lelet mégiscsak az igazság látszatát kelti. A mérnöki tanulmányaival felhagyó Koszta Berci beleragad a falu világába: a menyasszonya halála miatt érzett bűntudatát és Grécel fojtogató légkörét kábítószerrel tompítja, aminek hatására a valóság észrevétlenül feloldódik a drogmámoros látomásokban és képzelgésekben: sem az Erikához, sem a Lénához, sem az apjához fűződő kapcsolatát, sem az időközben a juhaikat megbetegítő rejtélyes kór mibenlétét és okát, sem a saját helyét a közösségben nem képes tisztán megítélni. A racionalitás elvárása tehát nem felszabadulást hoz számukra, hanem felgyorsítja a belső szétesést – legyen szó pszichés leépülésről, mardosó gyanakvásról vagy a tudat elhomályosulásáról.
A falura telepedő enigmatikus köd – „Mert ki tudja, mi van benne…” (14.) – a regény egyik legfontosabb atmoszférikus és szimbolikus eleme: nem egyszerűen egy természeti jelenség, hanem a közösség mentális állapotának és morális válságának kiterjesztése. A ködben csap le a farkas Vida Sándorra; a ködben tűnnek el a gyermekek és a ködben szövődnek az alternatív magyarázatok. Ahogyan a köd a fizikai látást, úgy a félinformációk és hiedelmek a falu lakóinak tisztánlátását korlátozzák. A köd egyben a falut elborító (erőszakos) múlt, a feldolgozatlan traumák, a kibeszél(het)etlen titkok kipárolgása, ami egyre sűrűbb és átláthatatlanabb lesz. Olyan megszemélyesített, önálló akarattal és tudattal rendelkező entitás, amely nyomasztó légkört teremt maga körül és mindenkiben félelmet kelt: „Nekiindult a lejtőn. Teste egyre szélesebb lett, egyre hatalmasabb. Amerre járt, csukták a spalettákat, behúzták a függönyöket. Maga alá temette a házakat, az ólakat, a konyhakerteket. Felmászott a villanyoszlopokon, beburkolta a lámpatesteket. Betakarta a temetőt, a zuzmós fakereszteket, a csontházat, a sápadt templomot.” (269–270.)
A regényzárlat fordulata végleg bizonytalanságban hagy mindenkit, egyértelműsítve a Léna nevű karakter kulcsszerepét a történésekben. Bár az olvasó már korán gyanút foghat, hogy az abszolút kívülről, Pestről érkező lány gréceli jelenléte hangsúlyos lesz a történetben, ám az csak az utolsó oldalon tárul fel, hogy milyen formában. A middlebrow-kompatibilis csavar azonban több hatásvadász fogásnál, hiszen visszamenőlegesen átkeretezi a személyével kapcsolatos, a maguk idejében kifejtetlenül maradt jelenségeket, és a faluban történt titokzatos események magyarázatául szolgálhat. Magas labda, le is csaphatnánk: csakhogy a regény következetes utaláshálózatából ekkorra nyilvánvalóvá vált, hogy a valóság torzulása hányféle módon végbemehet a zárt kisközösség világában – az alkohol, a kábítószer, a hazugság, az akadozó emlékezet, a népi babona, a transzcendenciahit hatására egyaránt alternatív valóságváltozatok jöhetnek létre, és a közegben mindegyik szereplő más-más változatot tekint érvényesnek. Léna Grécel kollektív bűntudatának, gyanakvásának, tehetetlenségének és vágyainak kivetülése, másrészről a tudatmódosító szerektől elbódult elme számára a történtekért felelős, ideális bűnbak is. A közösség a saját bizonytalanságait és belső konfliktusait vetíti ki az idegenként érzékelt alakra, így hasonlóan enigmatikus és félelemkeltő lesz, mint a tragédiák okozóinak kikiáltott boszorkányok, sztrigojok vagy prikulicsok. Amikor azonban a kialakított értelmezési keretek beleütköznek a tapasztalati valóságba, a konstrukciók egy szempillantás alatt összeomlanak, hiszen bármiről, bárkiről kiderülhet, hogy csak a képzelet szülötte. Mindazonáltal a természetfeletti jelenléte sem zárható ki teljes bizonyossággal. A sztrigoj és a prikulics egyaránt rendelkezik az alakváltoztatás képességével, vagyis az emberi és az állati formák közötti átjárás eleve ellehetetleníti a külső jegyek alapján történő azonosítást. A Sok ördögök csak a hiedelemlényekhez kapcsolódó képzeteket beszélteti, közvetlenül nem lépnek színre, aminek következtében a mágikus/mitikus világ hatásának lehetősége mindvégig nyitva marad. Ennélfogva a zárlat kétértelműsége a valóságérzékelés instabilitását teszi egyértelművé: a pletyka, a képzelgés fokozatosan átveszi az uralmat a szereplők percepciója felett, miközben egyre nehezebbé válik elkülöníteni egymástól a nyers tapasztalatot, a köré font értelmezéseket és a belőle születő elbeszéléseket. Mindez azt jelzi, hogy a faluközösség által kreált történetek végül magát a valóságot kezdik átformálni: az igazság végleg elvész a sztrigoj- és prikulics-mesék „ködében”.
Horváth Adél: Sok ördögök, Helikon, Budapest, 2026, 112 l.
[1] Krusovszky Dénes, Mitől boldogtalan a magyar író?, Magyar Narancs, 2018. október 13. https://magyarnarancs.hu/pislogo_szobrok/miert-nem-boldog-senki-a-magyar-irodalomban-114075
[2] Mikszáth Kálmán, A bágyi csoda = Uő, A tót atyafiak – A jó palócok, szerk. Császtvay Tünde, Osiris, Budapest, 2018, 161,
Hozzászólások